Gyerekkönnyek

Kerek 30 évig cipeltem magammal a gyerekkoromban történteket. 30 évig, és akkor azt mondtam, elég.

Besikerült, véletlen gyerekként születtem. Nagyon jól vissza tudok emlékezni arra, amikor még egészen kicsi voltam. Apám már akkor szidott engem, vagy próbálta az önbizalmamat rombolni. Csúfolódó dalokat énekelt rólam, ha festettem valamit, azt egyből kritizálta, mindig olyan dolgokat mondogatott nekem, amik rosszul estek nekem. Azt előre mondom, hogy apám SOHA nem ivott. Ő egy józan bolond, ha lehet így mondani.

Két fiatalabb testvérem van, őket teljesen máshogyan nevelték. Én voltam a szüleimnek a fekete bárány. Akkor kezdett el durvulni a helyzet, amikor 4 éves korom körül kitalálta, hogy megtanít írni meg olvasni. Emlékszem rá, hogy ülök az asztalnál, az ujjamon vízhólyag, és próbálok folyóírással írni – kevés sikerrel, mert annyi idősen ezek a finom kis mozgások még nem mennek. Apám üvölt velem, én meg sírok, ömlik a könny a füzet lapjaira. Emiatt persze még jobban ordít velem. Aztán később a számolással rengeteget szenvedtem. Nem ment valami könnyen, és iskolában is gondott okozott. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy bukásra álltam belőle, hanem úgy, hogy körülbelül négyes szinten voltam. Apám erre azt a módszert találta ki, hogy kávé- és kukoricaszemeken kellett térdelnem sokszor este 11-kor is, amikor már annyira álmos voltam, hogy nem láttam, és a sírástól már teljesen kimerültem. Én is azt hittem,hogy ez a normális,meg az, hogy engem minden áldott nap megvernek, és nagyon meglepett amikor az osztály leghülyébb, legrosszabb gyerekei röhögve mesélték, hogy ők biza sose kaptak ki!

Az első tanítónőm nagyon rühellt, mert már tudtam mindent, amit ő tanítani akart, és unatkoztam. Próbált mindig a magatartásomba belekötni, de nem sikerült neki, mert egy csendes, jó gyerek voltam. Aztán elment a suliból, és a következő tanáraim már elismerték, hogy nem vagyok egy buta lány. Ennek ellenére otthon mindennap volt valamiért verés. Anyám sem volt sokkal különb, mert nem védett meg, meg aztán eljárt az ő keze is. Iskolai időszakban is mindig volt valami okuk rá – pl. visszapofázás, amikor megpróbáltam magam megvédeni, vagy ha szerintük nem jól viselkedtem. Nyári szünetben meg egyszer apám kitalálta, hogy egyek meg egy olyan förtelmes ételt, amit cukros reszelt répának hívnak. Én magát a répát is utáltam kicsi koromtól kezdve, cukrosan meg pláne. Persze nem voltam hajlandó megenni. Hátráltam, ahogy közeledett felém a villa, aztán amikor a falhoz értem, kénytelen voltam a számba veni a falatot, de azonnal fintorogni kezdtem. Erre jóapám akkora pofont adott, hogy szó szerint a fal adta a másikat, elestem, és valami rám esett. Arra eszméltem, hogy hányok a vécén.

Rettegtem attól, hogy kettesben kell maradnom vele, de eljött ez is, egyszer belázasodtam, és apám maradt velem otthon. Eleve nem tetszett neki a helyzet, szerinte szimuláltam. Ebédkor borsólevest kellett ennem úgy, hogy tejet öntött bele. Még emlékeztem a cukrosrépás esetre, így megettem. Aztán kihánytam. A borsóra a mai napig rá sem bírok nézni.

Kilenc éves koromban művészeti pályára küldtek mondván, tehetséges vagyok. Ezzel csak az az apró bibi volt, hogy kétszer is irányt kellett változtatnom, a tanáraim mindig mást találtak megfelelőnek nekem. Olyan 12 éves lehettem, amikor abba akartam hagyni, de visszakényszerítettek mindenféle lelki terror segítségével. Aztán apám elkezdett alázni. Hogy nem lesz belőlem semmi, majd pucolhatok vécét, meg seperhetek utcát. Művészeti suliba készültem, de mindig azzal jött, hogy „Ha ne adj’ isten felvesznek...”, akkor ez meg az lesz. De közben rohadtul szerettem volna bekerülni, mert másik városban lett volna, és azt mondtam magamnak, hogy inkább a kollégium, mint apám! Viszont keletkezett bennem valamiféle blokk, ami miatt mégsem ment az egész szívből. Nem is sikerült a felvételim. Akkor nagyon összeomlottam, de fel kellett állnom, mert felvételiznem kellett másik iskolába.

Jól tanultam, ezért nem volt kérdés, hogy gimnáziumba kell mennem. Elmondani sem tudom, mennyire gyűlöltem oda járni. Mi nem voltunk pénzesek, az osztály többsége viszont az volt. Apámék rajtunk spóroltak, ruhát lehetőleg csak a piacról, szemüvegből nekem a lehető legolcsóbbat, ami természetesen ocsmány is volt, és nyomta le az önbizalmamat. Nekik a havi több karton cigarettára természetesen futotta! De például vécéillatosítóra már nem. Én sem szeretném kommentálni... Ajándékot ritkán kaptunk, nem volt születés- vagy névnap, ha valamelyik barátnőmet felvittem hozzánk, anyám arcán hihetetlen utálat ült, és miután hazament, megkaptam, hogy mi a jó büdös francnak hozok én fel oda bárkit is?

Azt is megkaptam, hogy trampli vagyok, nem lehetett hosszú hajam, mert anyám kifejezetten megtiltotta, illetve azt is megkaptam, hogy nem fogok kelleni sekinek sem. Közben sovány voltam, apám többször is terrorizált engem avval, hogy tuti rákos vagyok! Nekem meg halálfélelmem volt nagyon sokáig.

Aztán 15 évesen elkezdtem nyáron dolgozni, először 6 órában, majd 16 éves korom után 8 órában. A legnagyobb vágyam az volt, hogy külföldre menjek. Ennek most 15 éve. Le akartam lépni, és többezer km-re akartam új életet kezdeni. Ezért akartam pénzt gyűjteni. A szüleim persze közölték, hogy ha ezt én megteszem, akkor ők soha, semmiben nem fognak többet támogatni. Így visszanézve már tudom, hogy nyugodtan elmehettem volna, mert így sem támogattak. A pénzem elment a beiskolázásomra, új ruhákra, cipőre, és a nagy vágyamra, a kontaktlencsére. Nagyon boldog voltam, hogy újra láttam (mert az ocsmány szemüveget nem voltam hajlandó hordani). Aztán amikor apám megtudta, hogy kontaktlencsém van, az első reakciója az volt, hogy kiverte a szememből. Azt mondta, hogy ő nem fogja nekem ezt az úri passziómat finanszírozni (nem mintha kellett volna, mert megvolt rá a pénzem), csináltassak szemüveget...

16 évesen valami kulcsot keresett rajtam, de nem tudtam, hogy hol lehet, mivel nekem közöm nem volt hozzá. De kényszerített, hogy pakoljam ki az összes szekrényemet, fiókomat, hátizsákomat, mindent a szeme láttára, aztán az összes cuccomat jól szemügyre vette. Én viszont lázadoztam ez ellen, elmondtam neki százszor, hogy NEM TUDOM, mit keres rajtam. Erre felrántott a földről és egy akkorát rúgott a combomba, hogy hetekig ott maradt egy tenyérnyi fekete folt. Tesióra előtt kérdezték, mi történt velem, én meg csak annyit mondtam,hogy leestem a lépcsőn...

Az osztályfőnököm borzasztóan rühellt engem, már az első pillanattól kezdve. Imádott az osztály előtt égetni, megalázni. Ezt körülbelül 3,5 évig csinálta. Én konkrétan az osztályfőnöki órától féltem a legjobban! Úgyhogy a suliban sem volt jó, és otthon sem. Eléggé magam alá kerültem, de mindig azzal biztattam magam, hogy előbb-utóbb úgyis le fogok érettségizni, és elhúzom a belem a környékről is. Apáméknak hiába mondtam, meg nem moccantak volna, hogy beszéljenek az ofő fejével, hogy fogja vissza magát.

Az érettségit könnyen vettem, nagyon jó eredménnyel, a nyelvvizsgát is megcsináltam a saját pénzemből. Mivel a többi megkeresett pénzemet is magamra kellett költenem, világos volt, hogy külföld csak álom marad. Tovább kellett tanulnom, de nagyon beleválasztottam az első iskolába, meg a szakba is. A lehető legértelmetlenebb, leghaszontalanabb szakot kezdtem el, de legalább 100 km-rel messzebb volt. Keményen tanultam, hogy minél jobb ösztöndíjat kapjak, de rájöttem hamar, hogy váltanom kell, és az ösztöndíjból sem lehetett megélni, otthonról én nem kaptam segítséget... Így félévet halasztottam, és felvételiztem egy jobb suliba. Anyám rögtön azzal kezdte, hogy pusztuljak dolgozni, de nem kellett volna félnie, mert már akkor folyamatban volt a betanulásom. Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy a testvéreim soha nem dolgoztak nyáron sem, csak a seggüket meresztették otthon. De nekem nem esett nehezemre, megkerestem a pénzt az új sulira, a könyvekre, egyebekre. Aztán 19 évesen apám elállta az utamat a bejárati ajtónál, nem emlékszem rá, mi miatt rágott be. De azt tudom, hogy meg akart verni, én meg arrébb toltam, és kimentem az ajtón...

Olvasgatom itt a posztokat és arra leszek figyelmes, hogy összeszorul a gyomrom. Aztán eszembe jutnak a gyermekéveim. Erről még nem beszéltem senkinek, (csak a páromnak) azt hiszem, nem értenének meg. A szüleim nem molesztáltak, nem vertek péppé. Hogy mi történt mégis? Csak az érti meg, aki átesett ezen.

Néha úgy érzem, a lelki terrornál nincs rosszabb.

Klasszikus eset; a szüleim elváltak, anyunál maradtam. Én fiú, egyke, alig négyéves. Legkorábbi emlékem az életemből az, hogy hazamegyünk a bérlakásba anyuval, apu valamiért ideges, a következő pillanatban menekülünk. Mezítláb rohanunk le a lépcsőházban, egy üvegajtó összetörik, csattog a talpunk a hideg kövön, apám üvölt a háttérben és rohan utánunk. Mai napig nem tudom mi történt, nem is akarom megkérdezni.

Nem sokkal később a szüleim szétmentek, anyunál maradtam. (Egy röpke emlék ebből az időszakból: apu az ajtó előtt üvölt és dörömböl, anyámat mindennek elhordja, majdnem betöri az ajtót. Mi összebújunk anyuval és nézzük az ajtót: vajon betörik-e? Enged-e a zár? Pár héttel később betör a verandára, látom, ahogy fojtogatja anyámat. Kimegyek az udvarra és egy bottal játszom közben. Másra terelem a gondolataim, de azért ott motoszkál bennem: vajon megfullad anyu odabenn?)

Vérszerinti apám egyetlen egyszer ütött meg. Egy kocsmában ült, én már mentem volna haza. Miskolc mellett laktunk egy kisvárosban, gyerek voltam még, de tudtam a hazafelé vezető utat, nem volt bonyolult hazasétálni. Aput hiába noszogatom, hogy induljunk már, ő nem indul. Iszik. Gyerekfejjel nekilódulok az útnak. Arra emlékszem, hogy egy pillangót kergetek hazafelé, apu mögöttem biciklivel, utolér. Leszáll, és irdatlan erővel pofon vág… soha többé nem emelt rám kezet. (Azóta tudom, hogy féltett, és nagyon megrémült, hogy bajom esik. Legalábbis ezt gondolom, nem hoztam fel a témát soha.)

Következő snitt: hétéves vagyok, anyu újraházasodik. Egy viszonylag kedves modorú fazon a nevelőapám, állandóan viccelődik, de ahogy telik az idő úgy változik meg a szemünk előtt. Nem iszik, nem kurvázik, dolgozik,  semmi rosszat nem csinál.

A vasárnapi ebédek azonban gyötrelmesek. Tapintható a feszültség. Örök vita: megeszel fiam mindent, amit eléd teszek!!! Nevelőapám állandó jelzőkkel illet: úgymint nyomorék (enyhe gerincferdülésem volt). Meggyőződése, hogy (őt idézem) buzi vagyok, vagy buzi leszek. Ehhez elég, ha csak véletlen vékonyabban szól a hangom, ha valamiért megemelem a hangszínem (ha csodálkozom, vagy örülök).

Aztán elkezdődnek a verések. Mai napig nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki őket. Elképzelésem sincs, mit csináltam. Mi volt az az eget rengető Ok, hogy meg kellett vernie? Nevelőapám mindig csak a lábamat üti. Csodálkozom ezen gyerek fejjel: miért a lábamat üti folyton? A talpamat, a combomat, a lábfejemet. Egyszer letépett valami linóleumdarabot és azzal verte el a talpamat. Miért? Nem emlékszem, nem tudom mit tettem. Elnevezett egy fakanalat Mikinek. Így hívnak engem is, a fakanalat is… ezzel üt. Ha szóba került hangosan felnevetett, hiszen milyen vicces, hogy rólam nevezte el ezt a fenyítési eszközt.

Állandóan azt kellett hallgatni, hogy ő mennyire király a munkahelyén. Hogy beszólt ennek és ennek, ő a faszagyerek, még az igazgatónak is megmeri mondani a magáét. Ebédre valami hájas disznóhús készül, a tányéromban ott világít fehéren a háj, és nem merek szólni, hogy nem kérem, inkább bekapom az egészet, és rágom, rágom, serceg a fogam alatt a nyúlós, ragadós háj, és lehunyom a szemem, mielőtt lenyelem.

És ez így megy napról napra…

Hazugnak nevez. Egyszer lementem a játszótérre, és amikor hazaértem valamiért a fejébe vette, hogy mezítláb voltam kinn. Természetes hangom közlöm vele (odafigyelek a hangszínre, nehogy lebuzizzon), hogy cipő volt rajtam. Szerinte hazudok. Beleállít a kádba, a szeme láttára meg kell mosni a tiszta talpamat.

Pár évvel később azzal jön, hogy naplopó vagyok és ingyenélő. A 14-et sem töltöm be, amikor azt mondja, hogy egy lusta, senkiházi vagyok, aki azért látogatja meg a nagymamáját vagy az édesapját, hogy enni adjanak. Hogy lehúzzam őket pénzzel. Soha nem kértem tőlük pénzt. (Édesapám addigra teljesen megváltozott, alig ivott, dolgozott, őszintén úgy éreztem, hogy szeret.)

Nevelőapám vesszőparipája a fogyasztás. Még 13 éves sem vagyok, de azt érzem, hogy káros vagyok a társadalomra. Túl sok vizet használok, túl sok áramot fogyasztok, túl sokat megy a tévé, fürödjek gyorsabban, csak zuhanyt szabad használni, ne húzzam le a WC-ét kis dolgok után stb. Forintra pontosan tudom, hogy mennyibe kerülök neki havonta. Állandóan ezt ismételgeti! Nem merem kinyitni a hűtőt, nem merek ételt elővenni, mert rögtön hallom, ahogy a szobában ül, és azt mondja: „na, már megint eszik”. (Rettentő vékony gyerek voltam, sohasem zabáltam.)

Mindez csak a jéghegy csúcsa!

Folyamatos feszültség, lelki terror. „Köcsög gyerek” vagyok, „buzi gyerek” vagyok, „birka gyerek” vagyok, „nyomorék gyerek” vagyok, „senkiházi” vagyok.

Anyu mindezt páholyból nézi… néha sír, ennyi csak.

Amikor tudomást szereztem a Gyerekkönnyek blogról, egyből nyilvánvalóvá vált, hogy ide nekem is meg kell írnom a magam kis történetét, noha kellett némi idő, hogy az elhatározást tett kövesse.  Tudnotok kell, hogy az én családomban mindig is nőuralom volt, méghozzá meglehetősen brutális módon kivitelezve. Anyám szerint egy kisfiú “nem igazi gyereke” az anyának, ennek a vélekedésnek pedig elég komoly kihatása volt az életemre és sajnos még mindig érzem az utóhatásokat.

Második fiúként érkeztem a családba, és míg a bátyámnak valamiért még “megbocsátotta” anyám, hogy fiúnak született, velem szemben (mint utólag ezt be is vallotta) az első pillanattól kezdve fenntartásai voltak. Születésemkor elsírta magát, amiért nem a kívánt végeredményt hozta a terhessége. Ezt az elégedetlenséget a későbbiekben elég keményen éreztette velem. Hamar elvesztette a türelmét a legapróbb dolgok miatt is, ilyenkor fékevesztetten üvöltözött velem, de csak akkor, ha apu nem volt ott. Gyakran küldözgetett nevelési tanácsadóba, ahol egyébként mindig ámuldozott az intelligenciámon a pszichológusnő.

Az igazi problémák akkor kezdtek gyülekezni, mikor megszületett a várva-várt kishúgom. Neki mindenből sokkal több jutott. Több ajándék, nagyobb szoba, és legfőképp odafigyelés. Jelképes, de számomra fontos momentum: két családi albumunk volt, az egyik csak a húgom képeinek, a másik a család többi tagjának.

Nehéz volt mit kezdenem ezzel a helyzettel, egyre féltékenyebb lettem, és odaszólogattam, amikor már nem bírtam cérnával. Emiatt anyám szemében még ellenszenvessebbé váltam, tehát még kevesebbet kaptam, ezen a ponton lassan, de biztosan kezdett kialakulni egy ördögi kör. 8-9 éves lehettem, mikor a beszélni épp csak megtanult húgom kezdte felismerni a helyzetelőnyét, amivel elég keményen vissza is élt. Mert tudta, hogy anyu úgyis a “kisebbnek” fog igazat adni. Legalábbis anyám így indokolta a preferenciát, bár én már akkor is sejtettem, hogy ez így nem kerek. Anyu úgy érezte, folyamatosan meg kell tőlem védenie az ő egyszem kislányát, és ebben a harcban nemigen ismert irgalmat.

Apám igyekezett megvédeni engem, mikor többé már nem(csak) a háta mögött ügyködött anyám, de sajnos nem sokat tudott tenni. Sőt, akkor jártam jobban, ha nem is mondtam neki semmit anyám húzásairól, mert ha nagy ritkán mégis megtettem, akkor ugyan vitatkoztak egy sort, de utána anyu mindig talált módot, hogy még egyszer üvöltözzön velem amiatt, hogy hazudoztam a saját apámnak. Apu békességre vágyott, ha ezt otthon nem kapta meg, egy idő után nem bírta tovább, és elment a kocsmába. Nem azért, hogy leigya magát, egyszerűen csak emberi hangon akart beszélgetni bárkivel is. Mert az ideje nagy részét otthon töltötte, anyámmal közösen dolgoztak példás szorgalommal, hogy magas anyagi színvonalat biztosítsanak a gyereknek. Nagy házban laktunk, nekem is volt saját szobám, de mégis mindig olyan nyomasztó volt az összezártság, a folyamatos fenyegetettség.

Anyám elsősorban érzelmileg bántalmazott, persze akkoriban fogalmam se volt, hogy létezik ilyen kifejezés. Éreztem, hogy nagyon rossz nekem, amit anyám tesz velem, de ő büszke volt arra, hogy csak akkor jár el a keze, amikor tényleg muszáj.

A húgom szülinapjainak meg kellett adni a módját, apám egyik ismerőse még videózott is az egyik ilyen zsúron, ami akkoriban ritkaságnak számított. Néhány évre rá az én szülinapomat viszont anyám tételesen megtiltotta. Mert én azt nem érdemlem meg, rossz gyerek vagyok. Elég kínos volt magyarázkodni az osztálytársaim előtt, akiket már korábban meghívtam, és ajándékot is vittek volna nekem. Nagyjából ez volt az a fordulópont a gyerekkoromban, amikor végleg lemondtam a húgomnak, vagy akár a bátyámnak kijáró bánásmódról, és csak egyetlen dolog számított: hogy átvészeljem valahogy gyerekkorom hátralevő részét.

11-12 éves koromra végleg elszabadult a pokol. Ekkoriban teljesen mindennapossá és megszokottá vált az ordibálás, jóformán ez maradt az egyetlen kommunikációs csatorna köztem és anyám között. És ok mindig volt rá. Nem létezett felmentő körülmény sem. Egyszer begyulladt füllel nyomtam az ágyat napok óta, anyám pedig simán felpofozott akkor is, mert hát ha a húgom azt mondta, hogy piszkálom őt, akkor az úgy is van. Halkan, szipogva kellett álomba sírnom magam, persze addigra már nagy gyakorlatot szereztem ilyen téren. Csak a fizikai fájdalom volt újdonság, úgy éreztem, mintha tűvel szúrtak volna fel egész az agyamig. Azóta kicsit rosszabbul hallok a bal fülemre.

Anyám gyakran nyitott ajtók mellett ordibált velem, ilyenkor vigyorogva mozizott a húgom a háttérben. Egyszer felhívtam erre anyám figyelmét, mire ő beleverte a fejem az ajtóba, elvégre hogyan állithatok ilyen aljasságot a saját kishúgomról?

Valójában a húgomnak majdnem annyit ártott anyám, mint nekem. Mert bár két fiútestvére is volt, nem lehetett módja megtanulni, hogyan bánjon a másik nemmel. És egyébként is mindig azt tanították neki, hogy a fiúk rosszak. A férfiakkal vigyázni kell, mert Kinában vízbe fojtják a lánycsecsemőket, a muzulmánok pedig megcsonkítják a vaginát. Plusz anyám apja folyamatosan csalta a nagyanyámat. És ezekért a dolgokért a férfiakat általában terheli felelősség, legalábbis az anyám szemében. Szóval ilyen neveltetés hatására nem csoda, ha a húgom viszonyulása a férfiakhoz finoman szólva is korlátozott lett. Nehezen kommunikál másokkal, de erre nincs is igénye. Meg van ő egyedül is. Közben persze boldogtalan, alig érik pozitív élmények.

Anyukám nehéz szüléssel, vajúdással hozott világra. Még a nevemet is rosszul mondta be szülés után, azóta is két nevem van. De ez nem is baj. Pici gyermekkoromról semmi emlékképen sincs. Amire emlékszem, az már a középső csoportos koromra tehető időszaktól van. Együtt laktunk anyukám húgával, akkori élettársával és az unokahúgommal. Anyukám, húga - neki nem tetsző - erkölcsi élete miatt sokszor, szinte állandóan szemrehányásokat tett neki. Ez addig fajult, hogy az unokahúgommal csak akkor beszélgethettem, játszhattam, ha a szüleink nem voltak otthon. Megcsörrent a zár és spuri vissza a külön szobákba. És ez így ment éveken keresztül.

Apám állandóan ivott, mindig részeg volt, sokszor még a szoba falát is WC-nek nézte. Utána lefeküdt, aludt. Miután felébredt újságot olvasott, evett, és rendesen, szorgalmasan dolgozott e mellett az építőiparban. Anyám bedolgozgatott és a családi problémáit, sanyarú gyermekkorát rajtam vezette le. Hol szíjjal, hol fapapuccsal, hol fakanállal, ha éppen rossz kedve volt. Sose tudtam miért, hiszen a légynek sem ártottam. "Szíjat hasítok a hátadból "- mondta gyakran. Szüleimnek nem volt szakmájuk, csak a nyolc általános. Szegények voltak, így mesélte anyukám. Rengeteg bedolgozást vállalt, hogy meg tudjunk élni. Én is sokat segítettem neki. 
Kisiskolás lehettem, amikor elküldött a boltba. Hazaérve egy bácsi azt mondta a hátsó lépcsőnél, hogy ő egy orvos és meg akar vizsgálni, mert úgy látja valami nincs rendben. Lementünk a pincébe és a hátsó felembe dugta a nemi szervét és hááááááát. Elmondtam anyukámnak, de nem hitte el. Nemsokkal később a fiú testvérem is a lakásban, amikor nem volt otthon senki. Anyukám húga ránk is nyitott, de nem szólt semmit, lehet, hogy nem vette észre. Ezt akkor el se mondtam a szüleimnek, úgyse hittek volna nekem, csak anyukámnak már felnőtt koromban.

Sok szörnyűség történt még gyerekkoromban a családomban. Állandó veszekedések, félelem, rettegés. Szemem előtt lezajló gyilkossági kísérlet. Még ma is látom magam előtt. Utána anyukám húga a családjával elöltözött tőlünk. Azóta se találkoztam velük, még az unokahúgommal sem, pedig sokszor gondolok rá. Egyszer apukám éppen lábat áztatott a lavorban újságolvasás közben, cigivel a szájában, amikor a tesóm valamiért el kezdett kergetni és én nekiszaladtam ijedtemben az üvegajtónak és betörtem a két kezemmel. Apukám úgy elvert, hogy bepisiltem és közben folyamatosan szidott. A tesóm többször megjárta a börtönt is kamasz korában. Én úgy tudtam Németországban van. Szüleim jelentették fel gyerekes csínyek miatt. De azóta is ő a kedvenc, gondolom így vezekelnek. Tesómmal rossz lett a kapcsolatom, tele van a szíve bizalmatlansággal, gyűlölettel, de nem az én hibámból. Barátai sincsenek már. Elüldözte őket. Mégis azt mondja: “őt igazolja az élet “. A testvérem a mi esetünkben pedig csak fél testvér, anyai ágon. Mégis ő és a családja a minden.

Gyerekkoromban nem járhattam sehova, sportolni se, mert felesleges, értelmetlen dolog. Barátnőmhöz fél órára engedett át (mivel negyed órára lakott tőlünk , inkább át se mentem) ha késtem öt percet, jött a lelki terror és a verés szíjjal, fapapuccsal, fakanállal  mikor mihez volt kedve, vagy mi volt kéznél. Általában a hátam, fejem ütlegelte az anyukám. Apukám újságot olvasott, vagy a részegségtől aludt ilyenkor. Amikor a rántást csináltam folyamatosan veszekedett velem, ha picit lekapta ordibált. Azóta se csináltam rántást. Használt, fiú tesóm által kinőtt ruhákban jártam felnőtt koromig. Sose volt egy jobb darabom. De ezért sose mertem szólni. “Amíg az én kenyeremet eszed, azt csinálod amit mondok “.

Utána jött a kamasz kor. Nem voltam különösebben lázadó, magamba forduló voltam. Nem jártam sehova, senki se jött hozzám. Ha valaki véletlenül kiállt mellettem, napokig jött a lelki terror, ez mind a mai napig így van!!! Nagyon nehezen tudtam tanulni általánosban és középiskolában is (ahova ő íratott be, mert én egészen mást szerettem volna tanulni, ezt jól tudta) a folyamatos családi konfliktusok miatt. Bár jó tanuló voltam, néha becsúszott egy rossz jegy. Ha megmondtam kíméletlenül elvert anyukám. Utána féltem megmondani, eldugtam az ellenőrzőm. Kikutatta a cuccaim között, és kíméletlenül elvert.

Amikor már dolgoztam, de szüleimmel laktam a fizetésem felét elkérte a kezdetektől fogva. A másik felével szabadon rendelkeztem. Abból vettem a ruháimat, akkor vettem az első farmer nadrágomat. Fizettem a rezsi rám eső részét és az ételt magamnak. Véleményt  nem mondhattam, mert ha mondtam az volt a válasz “nincs igazad, azonnal menj innen, takarodj!” . Pedig nagyon sokszor nekem volt igazam!!!  Szüleimre sose támaszkodhattam, sose segítettek rajtam se tanáccsal, se semmivel. Minden problémámmal egyedül kellett megküzdenem. Később már nem  mertem kérdéseimmel feléjük fordulni, majd évek múltán eszembe se jutott. Ha levelet kaptam elolvasta. És tudod a környezetemben mindenki úgy tudja, hogy nálunk minden rendben van.

Már tizennégy éves koromban menyasszony jelölt voltam. Egy nyaraláskor megismerkedtem egy fiúval, beszélgetés erejéig. Ők  a nyaralás ideje alatt összeismerkedtek a szülőkkel  rájöttek, hogy milyen jó parti és megbeszélték, hogy az iskola elvégzése után férj és feleség leszünk. Szerencsére messze lakott a fiú, így ritkán látogatott meg, szinte csak leveleztünk. Ez idő alatt éjjel - nappal őt példálózta anyukám. Úgyhogy szegény, rendes fiút nagyon megutáltam és egy levélben kiadtam a szűrét. Én megkönnyebbültem, a szüleim pedig őrjöngtek. Utána egyik fiú kapcsolat jött a másik után. Semmi érzelmet nem tudtam tanúsítani irántuk. Jó érzés volt kiadni az útjukat egy idő után. Utána megismerkedtem egy másik fiúval, bár vele is úgy viselkedtem az elején mint az összes többivel, de valahogy Ő megfogott. Olyan csodálattal, szeretettel, tisztelettel beszélt a szüleiről, mesélt róluk, hogy ez számomra egészen új volt, érdekes.

Selkt-Sa kommentelőnktől kaptam javaslatokat, hogy milyen könyveket érdemes elolvasni a gyermekbántalmazás kapcsán. Ezeket teszem most közzé.

Könyvek:

• Susan Forward: Mérgező szülők (ezt a könyvet többen is ajánlották, hamarosan írni fogok róla a blogon)
• Judith Lewis Herman: Trauma és gyógyulás. Az erőszak hatása a családon belüli bántalmazástól a politikai terrorig
• Helen Benedict: Csak okosan! Önvédelem kamaszoknak
• Patricia Evans: Szavakkal verve. Szóbeli erőszak a párkapcsolatokban
• Alice Miller: Kezdetben volt a nevelés (szintén többen ajánlották)
• Alice Miller: A tehetséges gyermek drámája (szintén többen ajánlották)
• Dana Mcmillan: De hiszen azt mondja, hogy szeret! Vagy csak uralkodni akar? (Segít, hogy bántalmazott gyerekkor után ne legyünk bántalmazott nők.)
• Nane: Miért marad?
• Haas Anna: A feleséged vagyok, nem a cseléded (Segít, hogy bántalmazott gyerekkor után ne legyünk bántalmazott nők.)

Internet:

• www.gyermekbantalmazas.hu
• http://www.stop-ferfieroszak.hu/kiadvanyok/kotetek
• http://www.nane.hu/kiadvanyok/kezikonyvek.html

Amennyiben van még javaslatotok, kommentben egészítsétek ki a listát!

A későbbiekben egy-egy könyvről tervezek külön posztokat is írni.

Véletlenül találtam ide. Elolvastam a történeteket, elmentem, majd visszatértem… Ilyen történetek mellett nem lehet csak úgy elmenni…

Én mára megbocsájtottam, feldolgoztam, bár... - a megbocsájtás biztos, de a feldolgozás megtörténtében most elbizonytalanodtam. Amikor ilyeneket olvasok, újra felszakadnak a régi emlékek…

Apukám katonatiszt volt, nagyon szerették az alárendeltjei, szerintük szigorú, de igazságos volt. Akkor talán rajtunk, a gyerekein élte ki az „elrejtett” agresszivitását? Nem tudom. Ja, nem ivott és nem dohányzott.

Elsőre arra emlékszem, hogy sokszor nevetve (jó poénnak megélve) mesélte, hogy  sírós kisbaba voltam, nem tudott/tudtak tőlem pihenni, ezért éjszaka babakocsiban  pár hónaposan kizárt a konyhába. 2 hétig minden nap. Állítólag anyukám bent sírt, én meg kint. Azután feladtam és „jó” kisbaba lettem…

Ő először is mindig ütött és azután sem kérdezett…

Állítólag én voltam a kedvence...., ennek ellenére időnként úgy megvert, hogy hol a kezem tört el, vagy az arccsontom, vagy az orrom, stb.

Van egy öcsém is, aki a mai napig nem tud beszállni egy liftbe, képes több emeletet is megmászni. Szűk, zárt helyeken rosszul van. Fóbiája van. Miért is? Apukánk gyakran büntetett azzal, hogy éjszaka bezárt bennünket a bérház pincéjébe, - sötét volt, hideg és hangok, zörejek, neszek… Ja, és sohasem együtt, mindig csak külön, mert így jobban félhettünk…Gyakran ébredtünk reggel arra, hogy a szőnyegporolóval vert… Az volt pl. a bűnünk, hogy este elfelejtettük felmosni a konyhát. A hétvégi ebédek rémálmok voltak. Különösen az öcsémre volt kihegyezve, hiszen én voltam a kedvence. A szombati, vasárnapi ebédek úgy zajlottak, hogy „eszel az anyád hétszentségit…, addig nem állsz fel, amíg meg nem eszed”, majd hatalmas pofon az öcsémnek. Minden ilyen ebédnél már eleve rosszul volt, görcsbe rándult a gyomra - én meg nem is tudom hányszor ettem dupla ebédet sutyiban, hogy segítsek rajta. Manapság is gyomor problémákkal küzd.

Volt, hogy semmiségért úgy összevert, hogy amikor már a földön feküdtem, akkor is belém rúgott, ugrált rajtam… Sokszor az alattunk lévő szomszéd jött fel, ha nem hagyja abba, akkor kihívja a rendőröket. Monoklival, összevert testtel jártam/jártunk iskolába. És még én szégyelltem halálosan, nekem volt bűntudatom, - állandóan hazudozni kellett, hogy most éppen mi történt velünk. A tanárok különös képen nem törődtek vele, bár egyértelműen látszott, hogy súlyosan bántalmazott gyerekek vagyunk.

Volt egy nyár… Apukám  társadalmi munkában segített egy sport centrum építésében. Megkért, hogy hozzak neki vizet otthonról, hiszen nem laktunk messze. Hoztam… Akkor fejeztem be a negyedik általánost. Lakott a környéken egy 16 éves fiú, azt mondta segít és feljött velem a lakásunkba. Hát… mit mondjak, vagy nem is tudom, hogyan mondjam… szexuálisan molesztált. Apukám pedig megvert, mert túl későn jöttem a vízzel. A  molesztálásról soha, senkinek nem mertem mesélni. Kinek? A szüleimnek? Ugyan. Verést kaptam volna érte. Ezen nyár után ötödik osztályba mentem, ahol lett két férfi tanárom is. Ha hozzám szóltak, vagy csak rám néztek, láng vörössé vált az arcom… Kínszenvedés volt…, állandóan az jutott eszembe…  A következő években valamennyivel könnyebb lett.

Sorolhatnám még  a rémségeket. De az talán mindent elmond, hogy 12 évesen meg akartam halni, az otthon fellelhető összes gyógyszert beszedtem. Megmentettek. Utána már nem próbáltam meg, inkább amolyan álomvilágba menekültem, 13-14 évesen már túl voltam a Jókai összesen és meséket írtam,  csak úgy,  a magam szórakoztatására.

Anyukám? Ő egy gyöngye asszony , leginkább talán gyönge ember volt. Apukám Őt sosem bántotta. Ha apukánk vert, akkor csak sírt. Ő ritkán vert meg bennünket, de ha igen, akkor eltörte rajtunk a fakanalat. Rajtam 1x pl. azért, mert nehezen tanultam meg egy verset. Az öcsémen meg pl. 1x azért, mert a vadi új dzsekijét 1 cm-es darabon kiszakította. A verés után meg mindig együtt sírt velünk…, - egy idő után, főleg már kamasz fejjel szánalmasnak találtuk ezt az egészet… Mindig azt mondta, hogy engem szeret legjobban a világon. Elhittem, mert hinni akartam. Ehhez képest… ?  1x apukám nagyon beteg lett, Ő meg úgy érezte, hogy nincs tovább, ha apukám nem áll mellette, hiszen még azt is Ő határozta meg, hogy kire szavazzon a választásokkor. Öngyilkosságot kísérelt meg. Én találtam meg, mentő és hasonló… Írtó megalázó volt, - és úgy éreztem cserben hagyott, hiszen ha engem szeret legjobban, akkor hogyan tehette ezt meg velem? Innentől meghalt a kapcsolatunk, mindig azt mondta, hogy mennyire megváltoztál kislányom. Szerettem, de már soha többé nem tudtam rá úgy nézni, mint annak előtte. Agydaganatban halt meg…, halála után tudtam megbocsájtani.

Apukám utána még  7 évet élt,  - anyukám halála után 1 évvel súlyos agyvérzést kapott. 8 hónapig nálunk élt, én ápoltam. Szépen rendbe jött, képes volt önálló életvitelre a saját lakásában. Ideje is volt, mert veszélyeztette a családi életünket az agresszivitásával, azzal, hogy Ő majd irányít bennünket, megmondja, mi a jó nekünk, stb.  Mikor haza költözött, akkor is rendszeresen látogattam, segítettem és ő is gyakori vendég volt nálunk.

Az öcsémmel mindig összetartó, jó testvérek voltunk és vagyunk a mai napig, annak ellenére, hogy Ő sosem tudott megbocsájtani. Hogyan hatott ez az egész az életemre? Sokáig nem akartam férjhez menni, csak hülyítettem a fiúkat, férfiakat és örömömet leltem abban, ha összetört szíveket hagytam magam után, ha fájdalmat okozhattam. Az enyémet nem tudták összetörni, nem kerülhettek hozzám annyira közel. A szexuális életem? Hm... nem sokszor leltem benne örömöt, vagy inkább gyönyört. Onnantól javult (bár soha sem lett tökéletes), amikor balesetben meghalt az a bizonyos 16 éves fiú...Gyereket sem akartam. De milyen az élet…, - végül találkoztam valakivel, akinek nem akartam fájdalmat okozni és gyermekre vágytam, vele… Lett egy csodálatos kisfiam, akit sohasem bántottam, sem lelkileg, sem fizikailag, - meleg, szeretetteljes családban nőtt fel.

Apukámnak már régen, még életében megbocsájtottam. Nem is tudom miért…  

Utolsó napjait kórházban töltötte, - a halála előtti estét, éjszakát berácsozva, mert állandóan útnak akart indulni, hozzám igyekezett volna, azt hajtogatta, hogy „engedjenek, M-hez akarok menni, M-el akarok lenni...” Másnap reggelre meghalt. Szeretett talán? Ha igen, akkor miért bántott? Soha nem fogom megérteni.

Mint ahogyan azt sem értem, hogy miért hiányzik? Ugyan is gyakran gondolok rá, ilyenkor fájó űrt érzek a lelkemben… Vajon miért??? Lehet, nem vagyok normális…

Egy szülő sokféleképpen árthat a gyermekének. Veréssel, szóban, vagy nemtörődömséggel, rossz minták mutatásával és még ezer más módon. Amikor 15 évesen elhatároztam, hogy én nem úgy fogom nevelni a gyerekeimet, ahogy a szüleim engem, erről még mit sem tudtam, csak ösztönösen éreztem, hogy ez lesz a helyes. Büszke vagyok rá, hogy ezt az elhatározásomat be tudtam tartani a mai napig is.

Én első gyerek voltam, lány. Hogy ez az utóbbi tény mekkora hiba volt a családunkban, azt csak 20 éves kora után fedeztem fel. Érdekes módon nem apám, hanem anyám az, aki többre értékeli a férfiakat, mint a nőket, de alapvetően a család nála mindig csak a második helyen foglalt helyet, elsőn a munkája állt és áll ma is, bár már elmúlt hetven éves.

Többször is mesélte, hogy egészen a megszületésemig dolgozott, és két nappal a szülés előtt a hasán támaszkodva lógott be egy kiságyba, hogy bekössön egy infúziót (gyakorlaton volt). Én ebből csak azt szűrtem le, hogy a meg sem született gyereke életét veszélyeztette, ahelyett, hogy kivette volna a gyereket, és normál körülmények között elvégezte volna, amit kell.

Hamar visszament dolgozni, engem az ő édesanyja nevelt fel, s talán ez a szerencsém. Tőle kaptam szeretetet.

Nincsenek emlékeim arról gyerekkoromból, hogy anyám megpuszilt, vagy megsimogatott volna, arról sem, hogy akárcsak megfogta volna apám kezét.

Hat éves koromban megszületett az öcsém, egy elvetélt terhesség után. Anyám hat hónapos terhességet vetélt el, de erről is csak már huszonévesen szereztem tudomást, utána, amikor az öcsémet várta nem dolgozott. Nem hinném, hogy magától döntött így, szerintem a környezete vette rá, hogy lassítson. Az öcsém ezek után megszületett, és mint fiú, s mint várt gyermek, aki „csak másodszorra” sikerült, igazi kincs lett.

Soha vitában nem adtak nekem igazat, mindig mindenben, gondoskodásban, osztozásban az öcsém volt az első. Ilyen intelmeket kaptam, mint „ne szemtelenkedj az öcséddel”. Egyértelműen éreztették velem, hogy ő felettem áll mindenben.

Jó eszű gyerek voltam, tehetséges, de állandóan azt éreztették velem, hogy én nem érek annyit, mint a többiek. Az iskola első osztályaiban még igen jó eredményeim voltak, de felsőben ezek folyamatosan romlottak. A szüleim soha nem álltak ki értem a tanároknál. Mindig azoknak adtak igazat, pedig teljesen egyértelmű negatív diszkrimináció valósult meg ott is. Jellemzően a tanárok is azoknak a gyerekeit tolták előre, akik ebből a szempontból nyomást gyakoroltak rájuk. Az osztályban már alsóban kialakult egy elit réteg, a „jó tanulók” akik közé én nem tartoztam, bár akkor még jók voltak az eredményeim. Ők játszhattak az osztály társasjátékaival, a többiek csak pár méterről vethettek rá egy-egy pillantást. Felsőben meg az egyik tanár igazi kasztrendszert vezetett be az osztályban, és saját magatartásával arra biztatta ezeket a gyerekeket, hogy szünetekben leckekikérdezés címén szekálják a többieket. Mi semmit nem csinálhattunk jól, minden hiba volt, velem előfordult, hogy szorgalmi feladatra fekete pontot kaptam, ha a verset nem tudtam egy szuszra elmondani valamelyik jó tanulónak (értsd pontosan úgy, hogy levetőt vettem, vagy nem hadartam elég gyorsan), akkor jelentették, hogy nem tudom, és a tanár kérdés nélkül beírta a rossz jegyet.

Anyámék soha nem reklamáltak, még akkor sem, amikor hazavittam egy kettes dolgozatot, és egyértelmű volt, hogy azért kettes, mert a tanárnő csak a lap egyik oldalát javította ki, a másikat meg se nézte. Az is az én hibám volt.

Soha nem hallottam dicséretet tőlük.

Egyszerűen úgy kezelt, mint egy gyengeelméjűt. (Mára már van három diplomám.) Ha a konyhába hívott segíteni, soha nem mondott el semmit, hogy mi hogy készül, csak beállított egy fazék mellé, hogy kavargassam. A nagymamámmal együtt töltött idő emlékei alapján tanultam meg főzni, amikor önálló lettem. Ha takarításnál feladatot osztott, akkor a lelkemet kitettem, hogy rendesen megcsináljam, megnézte, megdicsért olyan hangsúllyal, mint valami dedóst, majd elküldött, és újracsinálta az egészet. (Mellesleg mostanság a bejárónő után takarít újra.)

A többi gyerektől teljesen el voltam zárva. Barátot nem hozhattam fel, én nem mehettem el máshoz, és a lakótelepi játszótérre sem mehettem le, mert „ott utcagyerekek vannak”. Moziba nem járhattam a többiekkel, ha meghívtak egy születésnapra, a felénél el kellett jönnöm, olyan korán rendelt haza, mindenki rajtam röhögött. Még 12-13 évesen is olyan ruhákban járatott, amit az óvodások hordanak. Utána se nagyon volt egy jó cuccom sem. Amit vett, az már akkor kicsi volt rám, amikor megvette, most ugyanezt elköveti a gyerekeimmel is.

33 éves vagyok és a mai napig cipelem életem első 20 évének megaláztatásait, megrázkódtatásait, az elhanyagolást. Mély sebeket tépek fel, az emlékek és a múlt fájdalmai és következményei a mai napig hatással vannak életemre.

Talán a legjobb az lesz, ha az elején kezdem, ott, hogy megszülettem. Születési rendellenességgel jöttem világra: a bal szemem az anyai méhben nem tudott fejlődni, ami annak tudható be, hogy anyunak ikerterhessége volt és nem megfelelően helyezkedtünk el az méhében, aminek következményeként nem látok a bal szememre. Ez azonban soha, semmiben nem akadályozott meg, ettől függetlenül még teljes értékű életet élhettem volna.

Azt mondhatnám, hogy megfosztott a családom a gyermekkortól, de ami soha nem volt, azt nem is vehetik el tőled. Egyetlen szép emlékem sincs gyermekéveimből. Apám zsarnoki volt, erőszakos, agresszív. Kicsi gyerekkorunk óta vert minket az öcsémmel. Azt hiszem a problémáit és önutálatát próbálta rajtunk levezetni. Eleven gyerekek voltunk, de semmivel sem rosszabbak vagy kevésbé tisztelettudóak társainknál. Így legtöbbször nem is értettük, hogy miért kapjuk a verést. Hol az öklét használta, hol szíjat, néha vizes törölközőt. Én állandó rettegésben voltam, mert soha nem tudhattuk, hogy mikor jár el a keze. Emlékszem volt egy akasztós szekrényünk és ha meghallottuk az ajtajának furcsa nyikorogását, akkor próbáltunk minél mélyebbre süppedni a fotelbe és könyörögtünk, hogy „Apa, ne, apa ne, ígérem jó leszek…” de a verést mindig megkaptuk.

Anyu, a mai napig nem tudom, hogy pontosan miért, ha választ akarok, akkor apu agresszivitására fogom, máskor az ő gyengeségére, óvodás korunkban kezdett el inni. 20 éven át SENKI nem volt, akivel megoszthattam volna fájdalmam: a szüleimre nem számíthattam, soha nem is alakult ki semmilyen apa-lánya vagy anya-lánya kapcsolat, érzésekről mindig is szégyennek tartottam volna beszélni. Az iskola, mint lehetséges megoldás, szintén kivolt zárva: anyu ott volt igazgatóhelyettes és ha mást nem is, egyet belénk neveltek: soha, senkinek nem szabad arról beszélni ami a családban történik. Egyedül maradtam a fájdalmaimmal. Nem voltak barátaim, mert nem tudtam azonosulni az osztálytársaim apró-cseprő gondjaival, verekedtem, mert gyakran csúfoltak a szemem miatt és csak én védhettem meg magamat. Azt korán megtanultam, hogy senki más nem fog kiállni értem.

Apu villanyszerelő volt, anyu késő délutánig az iskolában, apai nagyanyám vigyázott ránk. Azaz csak az öcsémre, mert az első pillanattól megmondta, hogy neki nem kell lányunoka, ő utálja a lányokat. Az öcsémet bíztatta, bátorította, hogy együtt csúfoljanak. Addig nem állhattam fel az asztalától, míg mindent meg nem ettem, még ha rosszul is lettem tőle. A testvéremet és az unokatestvéremet minden születésnap alkalmával megajándékozta, én soha semmit nem kaptam. Volt, hogy a válasz ennyi volt: elfogyott. Magáznom kellett nagyanyámat és minden szavam kétszer meggondolni mielőtt kimondtam, mert hajlamos volt minden megnyilatkozásomba belekötni. A testvéremet megkínálta a kertből szedett gyümölccsel, én nem ehettem belőle. Folyton csak szidott apámnak, hogy milyen semmirekellő lesz belőlem.

Ahogy az évek teltek, anyu függőjévé vált az alkoholnak. Volt úgy, hogy addig ivott, míg teljesen ki nem ütötte magát. Előfordult, egy alkalomra biztosan emlékszem, hogy a nappali szőnyegén találtam elájulva és rettenetesen megrémültem, mert nem tudtam, hogy meghalt e, a pofozásra nem reagált. Lehettem vagy 12 éves. Ha lerészegedett, az ágyban kötött ki, én meg ott ültem az ágya szélén és sírva imádkoztam kisgyerekként istenhez, hogy „Kérlek, segítsd meg az én anyukámat, adj elég erőt neki, hogy talpra álljon.” Megesett, hogy nem tudtam, hogy „csak” teljesen lerészegedett vagy valami gyógyszert szedett be, mert gyakran fenyegetőzött öngyilkossággal, ami rajtam kívül senkit nem érdekelt. Sokszor kerültünk megalázó helyzetbe, amikor például az iskolai farsangi bál után olyan ittas volt, hogy úgy kellett betenni az autóba. Azt hittem elsüllyedek a szégyentől, persze még ezek ellenére is tartanom kellett a számat. A családban mindenki anyu ellen volt: apám, öcsém, nagyanyám, apu öccse, úgy éreztem kötelességem, hogy kitartsak mellette. Apám gyakran megverte anyut is és nekem ez jobban fájt, mintha engem ütne, ezért mindig anyu elé álltam és ilyenkor volt úgy, hogy akkorát kaptam, hogy a földön terültem el. Anyu egyre masszívabban ivott, már reggel a munkahelyére való indulás előtt egy-két felessel indított és érezni és látni lehetett rajt az alkohol hatását. Nagyon szégyelltem és borzasztóan szenvedtem. Nem tudtam rajta segíteni. Egy  alkalommal mikor ivott, megkérdeztem sírva, hogy anyu miért csinálod ezt? Erre ő azt válaszolta: „miattad”. Ezt amíg élek nem felejtem el. Gyakran apám rám bízta anyut, hogy „tartsam szemmel”, hogy ne igyon, ő meg elment horgászni vagy ki tudja merre. Anyu persze megtalálta módját, hogy bepiáljon és –mondanom sem kell, apám ezért engem hibáztatott és velem üvöltözött.

A történeteket olvasva szembesültem újra azzal, hogy magam is bántalmazott gyerek voltam… A szóbeli és fizikai bántalmazás végigkövette az egész gyerek- és fiatalkoromat.

Az apám kiskoromban ivott, és módszeresen verte az anyukámat. Számtalanszor aludtam el sírva, miközben hallgattam a balhét a fal másik oldalán... Teljesen elszigetelt minket mindenkitől, és a földbe tiporta az önbecsülésünket. Elüldözte a nagyszüleimet, anyukám összes rokonával megszakadt a kapcsolat. A barátainkat, bármit amit szerettünk állandóan becsmérelte, nem mehettünk soha sehová… A „családi ünnepeket” – születésnap, karácsony, ballagás stb - mindig rettegve vártuk , mert egészen biztosan aznapra időzített valami szörnyű balhét…

Született 2 jóval fiatalabb testvérem, akikkel a mai napig véd- és dacszövetséget alkotunk. Igaz, miattuk én még jobban be lettem zárva, hiszen azzal, hogy értük kellett mennem, rájuk kellett vigyáznom minden nap, minden nyáron, végképp sehová se mehettem el, miközben a barátaim tánciskolába jártak, táborba, Balatonra mentek, szórakoztak… Apám a részegségében egyszer molesztált engem is „felvilágosítás” ürügyén, amitől a mai napig hányingerem támad, ha csak rágondolok…ezt se mertem senkinek se elmondani.

Az anyukám egy végtelenül művelt, értelmes, szelíd nő volt, de nem tudott minket megvédeni. Soha nem fogom megérteni, hogy miért nem menekült el, amíg lehetett volna, miért maradt egy ilyen ember mellett… Ő tartotta el az egész családot, hiszen az apám fizetése a hideg vízre se lett volna elég. Terhesen is megverte, szegény már a földön feküdt, mikor még mindig rugdosta… Volt, hogy téli éjszakán az anyukámmal botorkáltunk a városban kabát nélkül, mert valami rosszabb jegy miatt az apám kilökött az utcára, reméltük hátha a város másik végén élő rokon majd befogad minket… Gyerekként nekem kellett hazudnom a kollégáinak is, hogy nem mehet dolgozni, mert beteg…pedig „csak” kékre volt verve az arca. A csecsemő kistestvéremet egyszer annyira megverte, csak mert sírt, hogy a kék foltok miatt az anyám nem merte orvoshoz vinni, mikor beteg lett.

Rendszeres volt a szóbeli alázás, mindannyian idióták, hülyék és kurvák voltunk természetesen (őt kivéve mindannyian diplomások vagyunk, nyelvvizsgánk van, ő a szakmunkás vizsgáig vitte, úgy hogy az anyám tanult vele…) Kitűnő tanuló voltam, mégis imádta esténként kikérdezni a leckét, szó szerint, az és-ekkel és a vagy-okkal együtt, mert ő át se látta, miről szól a szöveg… a tanárok mindig azt hitték, hogy a  könyvből puskázok… Megszereztem a jogosítványt is, de sosem felejtem el azokat a borzalmas „órákat”, mikor a családi kirándulásokon rettegve markoltam a kormányt, miközben torka szakadtából ordított, és felpofozott, mikor nem elég szép ívben vettem be egy kanyart…Azóta se merek vezetni.

Láncdohányos volt, de az autóban nem lehetett lehúzni az ablakot, míg ő egyik cigarettáról a másira gyújtott, órákon át…mi ott ültünk mindannyian a kocsiban, 3 kisgyerek, és a könnyünk csorgott a füstben. Hetente ordítva kirámolta a szekrényeinket, íróasztalainkat, mert szerinte nem volt elég nagy a rend. Az étkezések kínszenvedések voltak, kanál se csörrenhetett, és emlékszem egyszer hetekig kínozott azzal, hogy „úgy nyelek mint egy állat”… Annyira akaratgyengék lettünk, hogy már hajat mosni is csak engedéllyel mertünk…

Mikor 23 évesen dolgozni kezdtem, egy péntek délután egy órával később értem haza, mire az apám a kapuban állva, hatalmas ordítással fogadott, hogy nem lesz itt csavargás… pár perc alatt összepakoltam a holmimat, szerencsére már volt hová mennem… Az öcsémet néhány évvel később zavarta el otthonról az éjszaka közepén, egy nyitva hagyott szekrényajtó miatt…

Anyu az első infarktust otthon kapta, mikor a magas vérnyomásával ki kellett mennie kapálni a kertbe a nyári 40 fokos hőségben…apám a kórházba be se ment vele, a 18 éves hugom kísérte el. A kórházból nem engedtük hazamenni. Kerestünk albérletet, és egy kalandos „mentőakcióval” elköltöztettük őt és a hugomat. Sajnos nem sok időt adhattunk már neki. 2 évig élt még, de nem tudtuk megakadályozni, hogy néha-néha visszamenjen az apámhoz látogatóba, meg hogy fizesse apám számláit, pedig volt hogy rendőrrel kellett kimenni érte, mert az apám rázárta az ajtót… Egy reggelen szívrohamot kapott, és meghalt, a halála után pedig 3 héttel az apám már egy másik nőt költöztetett a házba…

A borzasztó az, hogy mi nem is tudtuk, hogy bántalmazottak vagyunk…Tényleg azok voltunk?? Hiszen mindenünk megvolt, ruhák, étel, kertes ház, játékok, jártunk kirándulni, évente családi nyaralás a Balatonon… Mehettünk főiskolára, egyetemre… Egyszer az apai nagymamám elvitt valahová (5 évente 1x láttuk) és véletlenül kihallgattam, hogy másoknak mondja: „Ezek a gyerekek sohasem mosolyognak…”. A gimnáziumban már furcsa volt, mikor meséltem ezt-azt, és az osztálytársaim elkerekedett szemmel néztek rám…így inkább nem mondtam semmit egy idő után.

1976-ban láttam meg a napvilágot nem várt gyerekként. Öcsém már tervezett gyerek volt. Öcsémmel anyám rengeteget foglalkozott, és szeretetet is mutatott felé, felém sosem. Mindig úgy éreztem, és érzem ma is, hogy anyám csak azért mondja, hogy szeret, mert én a lánya vagyok, és ugye azt kötelező szeretni, de valahogy sosem éreztem igazi tartalmat a szavak mögött. Anyám egyébként nagyon büszke rá, hogy megtanított engem járni 1 éves korom körül, amikor nekem eszem ágában sem volt még. Ma már tudjuk, hogy nem szabad erőltetni, nekem a jobb lábam sípcsontja szépen el is görbült. Anyám másik büszkesége, hogy (mivel neki nagyon fontos az öröklés, és abban reménykedett, hogy én is tehetséges grafikus leszek, mint az édesanyja) 2 éves korom körül rajzolni tanított. Megtanította, hogyan kell fogni a ceruzát, de ott hibázott, hogy én bal kezes voltam eredendően. Amúgy a rajzkészségem  pocsék. 2007 óta tudom, hogy diszlexiás vagyok, ez rengeteg gondot okoz a mai napig is mindennapjaim során.

Gyermekkoromból nem sokra emlékszem. Egy kép van bennem élénken, az, hogy olyan 2-3 éves lehettem, anyám bőgött a lakótelepi kicsiny konyhánkban, még a bögrére is emlékszem, ami előtte volt. Ma már gyermekbántalmazásnak számít a pszichés verés is, azaz az örök szidalmazás. Rám ugyanis sosem emeltek kezet, de a lelkemet folyamatosan verték kicsi koromtól kezdve.Én nem tudom, hogyan kell kimutatni a szeretetet, gondom is van férjemmel, gyerekeimmel szemben, hiszen nincs mintám erre. Még anyám sem mutatott felém ilyet, pedig ő érzelmileg túlfűtött, mindenből nagy ügyet csinál, még egy finom vacsorából is.

Egész gyerekkoromban csak a hibákat sorolták. A nagyanyám mindig üvöltözött mindenért, mert 4 évesen még nem töröltem ki a fenekemet, mert 6 évesen még nem tudtam cipőt kötni – diszes vagyok, nekem az ilyesmi sokkal nehezebb, a finom motoros mozgások. Megtanított egyenesen, kihúzva járni, söprűt kellett a hónom alá tenni. A szám nyitva hagyása fő bűn volt – pedig orrsövény ferdülésem van. Főzni azóta sem tudok, amióta vagy azért kiabálta le a fejemet, mert kevés vizet tettem a tésztához, vagy azért mert sokat! Ha férjem rám szól, hogy elcsesztem, mindig mondom, hogy hagyjon békén, úgy is mindig elrontom. Ezt nevelték belém: hülye vagyok, mindig mindent elrontok!

Én a sok-sok üvöltözés, bántalmazás, szidalmazás ellen egészen kicsiként már álomvilágot építettem fel, azt játszottam a rengeteg babával elalvás előtt, merthogy már akkor is nehezen aludtam el, hogy egy nagy család anyukája vagyok, a babák a gyerekeim és mindenféle történik velük, betegek lesznek, oviba kísérem őket, később iskola, aztán a plátói szerelmemet is beleszőttem.

Nem csak a családom okozza nálam ezt az önbizalomhiányt. Anyám és a társadalom is hibás abban, hogy én túl korán kerültem iskolába, nem hogy érzelmileg és szellemileg, még a súlyommal sem értem el a beiskolázási feltételeket, de mennem kellett, persze tudom, akkoriban anyámnak vér ciki lett volna, ha vissza kell tartania engem.  Sokáig haragudtam anyámra e miatt, de ma már tudom, hogy a társadalmi elvárások is sokat számítanak, számítottak akkoriban főleg.

Szüleim végül elváltak. Anyám elkezdett inni. Sokszor gyógyszerezett sörre, volt olyan, hogy egy régi szomszéd megkérdezte, hogy „Mondd, anyukád iszik? Láttam támolyogni a Böszörményin!” Én erre nem nagyon tudtam mit mondani, 14-15 éves voltam akkor. Volt olyan, hogy fél 9-kor este egyszer csak megkérdezte tőlünk miért nem vagyunk már iskolában, azt hitte, hogy reggel van. Egyszer, amikor öcsém szerencséjére táborban volt, arra mentem haza, hogy a kutya nyalogatta a bugyijánál, anyám meg kábítószerezve feküdt a kövön. Utáltam, hogy egyszer felvittem hozzánk az egyik haveromat, nekem nem volt egy barátom sem akkor, és ő meg marhára leszidott, hogy hogyan képzelem ezt, hogy odahívtam valakit, akkor is ittas volt.

Hosszú vívódás után, hiszen féltem anyámtól, úgy döntöttem 17 évesen, hogy apámhoz költözöm. Sokkal felszabadultabb voltam, mint anyám mellett, jót tett nekem a változás. De azért anyám hatalma még Ausztráliáig is eltartott, ha egy napig nem írtam, jött a mail, hogy hova tűntem. De ott, Ausztráliában szabadnak éreztem magam.

Egy nagy " galuskával " a torkomban olvastam az imént P. történetét, ami alatt megelevenedett előttem a saját életem, ami hasonlóképpen zajlott.

Az apám egy alkoholista volt világ életében. Az életem első 17 éve veréssel, és megaláztatással telt el. Sokszor azt sem tudtam miért vert meg. Mikor rákérdeztem,azt mondta azért mert szeret. Diszkós volt másodállásban,így sok " barátja ",ivócimborája volt. Előfordult,hogy napokig nem mentem iskolába,mert házibulit tartott, és egész éjjel bömbölt a zene, és nem tudtunk aludni. Néha be is jött a szobánkba, ahol az öcsémmel laktam, és át kellett mennem a másik szobába, hogy lássa mindenki, milyen szép vagyok, és milyen jól táncolok. Ekkor kilenc éves voltam. Ebben a bandában volt egy férfi, aki felfigyelt rám, és ettől kezdve rendszeres látogatója lett az otthonunknak. Azt mondta egyszer a szüleimnek,hogy nagyon szereti a gyerekeket, és ha nem bánják, " játszik " velünk egy kicsit. Az öcsém és én éppen hideg meleg játékot játszottunk. A férfi megkérdezte,hogy ő is játszhat-ee velünk. Mi megengedtük neki. Azt mondta, hogy az öcsém menjen ki a konyhába, és ha majd szól, akkor jöjjön be a szobába, mert idő kell ahhoz, hogy eldugja a kis autót, amit a tesómnak, majd meg kell keresnie. Amint öcsi kiment a szobából, elkezdett engem simogatni, és azt mondta nagyon szép vagyok. Megkérdezte csókolóztam-e már, mert ha még nem, akkor ő megtanít. Azzal csókolgatni kezdett. Én kilenc évesen azt hittem, hogy ez normális, és itt egy ember, aki szerint én egy szép kislány vagyok, akit lehet szeretni, és nem a világ szemete, akire az Apja legkedvesebb szava " a te tetű" volt. Azt mondta, hogy legközelebb elvisz fagyizni, és akkor elmegyünk hozzá, akkor majd mást is csinálunk. Ígért nekem egy játék babát, ami olyan mint az igazi, mert az volt a szívem vágya már nagyon régóta, persze soha nem kaptam meg. Sem a szüleimtől, sem ettől az embertől. Szerencsére, soha nem került sor a fagyizásra, így amikor látogatóba jött ez az ember, akkor csak simogatott és a bugyimba kotorászott. Ez pár hónapig volt így, mert aztán ahogy jött, úgy el is tűnt az életemből. Néhány éve mondtam el az Anyámnak az esetet, mert addig nem mertem, és nagyon szégyelltem. Anyám nem állt ki értünk soha, mert amikor mi kaptunk ki, akkor neki könnyebbség volt, hogy most nem őt veri az Apám. A verések persze folyamatosan jelen voltak az életünkben. Egy alkalommal az Apám nem nyert a biliárdban és széttörte rajtam a széket, az akkor két éves öcsémet nekivágta a falnak. Amikor az Anyám be akarta borogatni a térdem, mert feldagadt, ketté akarta törni a lábam. Amikor az Anyám éjszakás volt, és Apám éjjel részegen hazajött, nem volt kivel kötözködnie, akkor felébresztett bennünket és akkor tartott gyereknevelést. Elmondta,hogy egy senkik vagyunk, nem lesz belőlünk semmi, és én egy nagy kurva leszek, olyan mint az Anyám. Ha állva el mertünk aludni, akkor belénk rúgott, hogy amikor ő beszél árgus szemmel kell rá figyelnünk, és ne merészeljünk elaludni! Anyám nem merte elhagyni, mert azt mondta az öcsémet viheti, de engem kivág a negyedik emeletről inkább, minthogy elmenjek velük. Kell valaki a főz, mos, takarít rá. Az iskolában nem tudtam figyelni, mert állandóan álmos voltam, tornaórán nem mertem levetkőzni, mert tele voltam sebekkel. Így év végén megbuktam. Másodikban is és negyedikben is. Híre volt Apámnak a városban és mindenki félt tőle. Fiatal suhancokkal barátkozott, és aki nem akart vele barátkozni, azt jól elverte. A rendőrök is tudtak az otthoni helyzetről, mégsem tettek soha semmit, mert a rendőrök is a haverjai voltak. Amikor 16 lettem, annyira megverte az Anyámat Apám, hogy két napig eszméletlenül feküdt a kórházban. Akkor én kerestem albérletet, elpakoltam a holminkat és megvártam, amíg az Apám hazajön a munkából. Kinyitottam az ablakot, kiálltam az ablakpárkányra és közöltem, hogy elég volt, elköltöztünk és most kilökhet az ablakon, mert én is megyek. Nem szólt semmit erre. Én lemásztam az ablakból, kimentem a bejárati ajtón, és becsaptam magam után. Ezután járt a nyakunkra, hogy menjünk vissza, mert ő szeret minket, és amikor nemet mondtunk, elkezdett szidni, mocskolni bennünket. Próbált öngyilkos lenni,d e persze nem sikerült neki. Nyolc éve nem beszéltünk egymással. Anyámnak is elmondtam,hogy megvetem azért, hogy soha nem állította le Apámat, mikor már sírni sem tudtunk, annyira hozzászoktunk az ütlegek okozta fájdalomhoz. Ezután az Anyám is kitette a szűröm, és 16 évesen meg kellett állnom a saját lábamon. Az iskolával szemben laktunk, és volt,hogy az ünnepséget nem tudták megtartani az iskolaudvaron, mert az Apám ordított az ablakban és bömböltette a magnót. Kiközösítettek az osztálytársaim és év végén azt mondta a tanárom, hogy egy ilyen gyerek ne rontsa az osztály hírnevét, és megbuktatott. Persze otthon kaptam rendesen a bukásért. Este hattól hajnal kettőig ütött úgy, hogy már úsztam a saját vizeletemben. Persze soha fel sem merült ebben az állatban, hogy ő az okozója a rossz iskolai eredményeimnek, engem hibáztatott mindenért.

Ez az egész történet végig kísérte az egész életemet. Amikor megszületett a kisfiam, mély depressziós lettem, mert az járt folyton a fejemben, hogy olyan leszek én is, mint az Apám. A férjemre nem számíthattam, mert ő meg félt a felelősségtől és nem mert hozzászólni a gyerekhez egészen négy évig. Most nyolc éves a kisfiam és igazán nagyon jó gyerek. Jól tanul és nem rosszalkodik. Mégis úgy érzem rossz Anya vagyok. Nem tudok vele játszani, nem is tudtam soha. Építettem kockából vagy rajzoltam neki, vagy kártyáztam vele. Esetleg a játszótéren homoktortát csináltam neki. Velem sem játszott soha senki, magam találtam ki játékokat. Amikor elváltam a férjemtől, úgy vezette le a kisfiam a  veszteséget, hogy az egész szobáját összefirkálta és szétdarabolta ollóval az ágyneműjét. És én ahelyett, hogy arról biztosítottam volna, hogy itt vagyok neki és mellette állok, akármi is történik, helyette nagyon megvertem és csak azután gondolkoztam. Mikor mindketten megnyugodtunk, leültettem és bocsánatot kértem tőle, és ezután mondtam el neki, hogy soha többet nem kell attól félnie, hogy ki fog kapni,és azt, hogy rám mindig mindenben számíthat. Ezt az ígéretemet be is tartottam, mind a mai napig. Ha valami nagyobb kilengése van esetleg, akkor inkább megszidom és próbálom elmagyarázni, hogyan kellene szerintem cselekednie, de nem bántom. Sokat dicsérem, és azt mondogatom neki, hogy egy nagyon okos ügyes kisfiú, aki csak az lehet az életben amiről csak álmodik.

Mert nekem is volt egy álmom, hogy orvos leszek. Amikor felnőttként elhatároztam, hogy leérettségizek, beültem az iskolába és pánikrohamot kaptam, mert nem értettem matek órán miről beszél a tanár. Nincsenek meg az alapjaim és így akárhogy igyekeztem, nem sikerült leérettségiznem. Dolgoztam egészségügyben mint segédnővér, és mondhatom nagyon jól csináltam, és tudom,hogy belőlem egy igazán remek orvos válhatott volna. A barátnőm azt mondja mindig, hogy én egy értékes, kallódó ember vagyok.

Most mások után takarítok és küzdök a mindennapokban, hogy a felszínen maradjak és nevelni tudjam a fiam, akinek szintén vannak álmai, és amit nekem ahogy csak tudom, támogatnom kell, mert segítség az nincs, és nem tudok senkire számítani! De tudnia kell,hogy én itt vagyok, és itt leszek mindig, akire támaszkodhat!

A mai napig nem tudom miért ivott.

Apám soha nem ütött meg. Viszont elvette tőlem a felhőtlen gyerekkort, azt, hogy meghívjam a barátaimat vendégségbe, azt, hogy anyámat boldognak lássam. Soha nem tudom, milyen az, mikor egy család elmegy nyaralni és élvezik az együtt töltött időt. Nem tudom miért volt dühös a világra, de minden haragját anyára öntötte. Egész pici koromból nagyon kevés emlékem van, azok legtöbbje azzal kapcsolatos, hogy a szüleim veszekednek, apám pénzt követel italra, kiszórja az összes szekrény tartalmát a szoba közepére, volt, hogy át kellett mennünk aludni másik családhoz, mert teljesen megőrült. Anya semmit nem tudott tenni ellene, hiszen szerette őt, minden hibája ellenére. Fizikai bántalmazásra köztük ritkán került sor és szerencsére soha nem fajult el. Mikor már nagyobb lettem és felfogtam, hogy mi történik, rettegve féltem apám hazaérkezésétől, attól, hogy milyen állapotban, kedvvel ér haza, lesz -e késő estig tartó ordibálás. Amire egyébként nem volt oka, részegen minden semmiségbe belekötött és órákon át kiabált anyával, vagy egymagában. Erőt adott és segített valamelyest, hogy a kishúgomat próbáltam bátorítani, elterelni a figyelmét, megnyugtatni. Volt, hogy a kollégiumból péntek délután hazaérve már messziről hallottam, hogy áll a bál, olyankor legszívesebben visszafordultam volna. Ha sikereket értem el apa büszke volt rám, de ha valami nem jött össze (pl. nyelvvizsga), akkor azt mindig felemlegette tudván tudva, hogy nagyon megbánt és megszégyenít vele saját magam előtt. Egy új párkapcsolatban hetekig őrlődtem, hogy hogyan mondjam el: a mi családunk nem normális, apám folyton részeg, legtöbbször ordibál, csapkod, dühöng. Persze nem fogta vissza magát akkor sem, ha vendég volt nálunk, nagyon sokszor kellett szégyenkeznünk miatta. Az ivás miatt leromlott a fizikai állapota is, illetve a megbízhatatlanság is hozzájárult, hogy elvesztette a munkahelyét, ami egyenlő volt azzal, hogy több időt tölt a család életének megkeserítésével. 

Nem tudom anya hogy bírta. Szegénység, egy férj, aki lelkileg szó szerint terrorizálja, de semmiben nem segít. Anya vágott fát, hordott szenet, ő nevelt minket és próbálta menteni a menthetőt, a legjobb, legönzetlenebb anya, aki boldogságot varázsolt  nekünk a viharos, igazi apa nélküli gyermekkorba.

Volt néhány jó pillanatunk együtt, kézilabda meccsek, Forma1 a tévében, néha-néha egy-egy beszélgetés. Nagyon büszke volt a diplomámra, vagy hogy saját autómat vezetem. De soha nem tudta volna bepótolni az apai öleléseket, az egészséges féltést, apa-lánya beszélgetéset. Ha filmben látok ilyeneket mindig könnybe lábad a szemem. A legrosszabb a tehetetlenség volt, az, hogy anyámat nem tudom felszabadítani, illetve az, hogy tudtam: semmi oka nincs az elégedetlenségre, nagyon boldog lehetne, ha a lelke ördögi, gonosz, aljas része nem létezne. Értelmes, humoros ember volt, mégis az éltette, hogy a közvetlen családtagjait bántsa a szavaival, órákon, napokon át. Mindig megtalálta a legsebezhetőbb pontunkat. Anyának nem volt jogsija, úgyhogy apa volt a család sofőrje. Mindig nagyon vártuk, hogy látogatóba menjünk a nagyihoz, ilyenkor az indulást megelőző napokban már előre hangoztatta, hogy nem fog elvinni minket. A koleszba való visszautazásnál sem tudhattam soha, hogy kivisz -e a vonathoz, vagy inkább lerészegedik, mi meg kuncsoroghatunk a szomszédoknál fuvarért. Volt, hogy az általunk annyira szeretett kiscicákat egyszűren ledobálta a padlásról. Nem tudom létezik -e még ilyen ember. Én egy légynek-sem-tud-ártani típusú ember vagyok, de nagyon sokszor kívántam a halálát gyerekkoromban. Mindenesetre így hamar elszakadtam otthonról, önálló lettem, saját lábra álltam, hogy anyát legalább anyagilag tehermentesítsem kicsit. Az ajtócsapódástól még ennyi év után is összerezzenek és összeszorul a gyomrom. Amikor valami nem a terveim szerint alakul, sokszor a szeretteimnek támadok, velük veszekszem, bennük keresem a hibát. Ezt hagyta rám örökül. Mára már tudom kezelni, de még elő-előjön a hirtelen harag és hangulatváltás.

Öt éve már, hogy apa 54 évesen meghalt, az ital teljesen felemésztette.

Mindezek ellenére még most is gyászolom. Eszembe jut, hogy mennyire szerette volna az unokáit és sírok.

A fizikai és lelki bántalmazás egészen kicsi koromban kezdődött. Ebben nőttem fel, sokáig ez volt a természetes. Kamasz koromban csodálkozva fedeztem fel, hogy vannak gyerekek, akiket a szüleik nem vernek. A fizikai bántalmazás nagyjából akkor fejeződött be, amikor középiskolába mentem.

Pici, sovány, kitűnő tanuló, sokat olvasó kislány voltam. Mégis sokszor voltam a szüleim szerint „rossz”. (A természetes gyermeki elevenséget, kíváncsiságot, a heves játékot értették rosszaság alatt.) A rosszalkodást az ordibálás, megalázás mellett veréssel büntették. Anya papuccsal és fakanállal vert, hogy ne fájduljon meg a keze. Apának nem volt ilyen gondja, ő puszta kézzel ütött. Máig emlékszem a feldagadt, vörös combjaimra, a verések közbeni bepisilésekre. Szüleim a verésekben egymást is támogatták. Sokszor könyörögtem anyának segítségért, miközben apa vert, de a reakció legjobb esetben is egy odavágott „úgy kellett/megérdemelted” megjegyzés volt.

A verés a „nevelésben” is fontos szerepet játszott. Szüleim máig büszkén mesélik, hogy „A lányunk nem tudott megtanulni biciklizni. Megpicsáztam, egyből ment neki.” Cipőfűzőt kötni is így tanultam meg. És virslit enni is. Késsel és villával (!). Imádtam a virslit, mégis rettegéssel töltött el minden vacsora, amikor virslit ettünk, mert ott mindig számot kellett adnom a késsel-villával evés tudományáról..

A lelki bántalmazás a fizikainál sokkal mélyebben érintett. Annyira sokszor hallottam magamról, hogy hülye és szerencsétlen vagyok, hogy magam is elhittem. A kitűnőre elvégzett első osztály után az egész nyarat rettegésben töltöttem, mert tudtam, annyira hülye vagyok, hogy a másodikban úgyis meg fogok bukni. Ez aztán évekig így ment. (Olyannyira, hogy felsőoktatási intézménybe is úgy jelentkeztem, hogy ne kelljen felvételizni, hiszen biztos voltam benne, hogy úgysem vesznek fel sehova.) Ügyetlenségem is mindig gúny tárgya volt. Miután az iskolában kiemelkedő tanulmányi eredményeket értem el, anyáék állandóan a szememre vetették, hogy „te csak azt tudod, ami le van írva, a gyakorlati dolgokhoz teljesen hülye vagy”.

Olyannyira hittem, hogy a szüleim nem szeretnek, hogy egyszer az öcsémet (akit anya imádott, bár őt is verték) beküldtem a konyhába, hogy kérdezze meg anyát, szeret-e engem egyáltalán. Én a konyhaajtón kívül hallgatóztam, hogy vajon mit fog válaszolni. Persze azt válaszolta, hogy szeret. Mégis nagyon ritkán éreztem ezt. Emlékszem, egyszer hónapokig készültem egy színházi előadásra az általános iskolában. Főszerepet játszottam. Egyetlen előadás volt és a szüleim nem jöttek el rá, helyette egyik rokonunkhoz mentek névnapot ünnepelni. Előadás után odamentem én is, arcomon nyilvánvaló csalódottsággal. Édesapám fröcsögve „igazított el”, hogy miért áll még nekem feljebb a dolog, így a végén én éreztem rosszul magam, hogy nem tudtam eltitkolni a csalódottságomat.

A szűkebb környezetünk tudott a bántalmazásokról. Rokonaink mellettünk éltek, pontosan tudták, hogy mi zajlik nálunk. Nagyszüleim is tudtak a dologról, soha nem avatkoztak közbe, pedig sokszor a szemük előtt zajlott a bántalmazás. Egyetlen egyszer történt meg, hogy a nálunk látogatóba járó nagyapám elmenekült tőlünk, mert nem bírta nézni a fegyelmezést.

Soha senkinek nem jutott eszébe, hogy mi lehet az oka a szívszúrásoknak, az alvászavaroknak, az erős fejfájdalomnak, a tövig rágott körmöknek.

A fent leírt bántalmazás nyilván nem a lehető legsúlyosabb, amit egy gyerek elszenvedhet. Mégis, egész eddigi életemre hatással volt és van a mai napig. A bántalmazás során sérült lelket, személyiséget rendkívül nehéz meggyógyítani. Végignézve eddigi életemen világosan látszik, hogy az önbizalomhiány, a rendkívüli érzékenység, a görcsösség mind a gyerekkorban elszenvedett bántalmazás eredménye.

A történtek feldolgozása nehéz. Amikor a fizikai bántalmazás megszűnt, néhány évre magamba temettem mindent. Önmagam megismerésével együtt jött annak a felismerése, hogy milyen kárt okozott személyiségemben, életemben az elszenvedett bántalmazás. Most jön a feldolgozás, gyógyulás időszaka. Szeretnék megbocsátani, szeretném lerázni magamról ezt az örökséget. Nem akarom, hogy a továbbiakban ez határozza meg személyiségemet, döntéseimet és végsősoron az életemet. 

Ez a blog főként azoknak nyújt teret, akik gyerekként fizikai, lelki vagy szexuális bántalmazást, elhanyagolást szenvedtek el és történetüket szívesen megosztanák másokkal.

Célja kettős. Elsődlegesen szeretne enyhet adni a bántalmazott személyeknek azzal, hogy lehetőséget ad a velük történtek elmesélésére, illetve mások történetének megismerésére. Ugyanakkor fontos cél az is, hogy a bántalmazást elfogadók szembesüljenek a bántalmazás következményeivel a konkrét, megtörtént eseteken keresztül.

Amennyiben szeretnéd a történetedet megosztani, kérlek, írj a gyerekkonnyek@gmail.com címre. Sokat segítene, ha amellett, hogy az elszenvedett bántalmazásról írsz, elmesélnéd azt is, hogy az hogyan hatott az életedre, hogyan befolyásolja mindennapjaidat és hogyan próbálod/hogyan sikerült feldolgozni az élményeket.

Köszönöm!